A csúcson egyedül van az ember. A vezetők tudják, hogy végül is ők viselik a felelősséget mindenért, és sokak jólléte is az ő kezükben van. Ha hibáznak, sok ember érdeke sérül. Kivel tudják megosztani aggodalmaikat?
Nehéz lehet beszélni a legnagyobb problémáidról, legmélyebb félelmeidről a beosztottaiddal vagy a főnökeiddel. A barátaid talán nem is értik, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézned, és ha kétségeidet nyíltan megosztod, elképzelhető, hogy mindenféle híresztelések kapnak szárnyra. Esetenként még saját pároddal vagy mentoroddal is nehéz lehet megosztani a nehézségeidet.
Az egyedüllét eredménye, hogy sok vezető letagadja félelmeit. Elhallgattatják belső hangjukat és inkább a kívülről jövőkre kezdenek figyelni. De a kívülállók sokan vannak és sokfélét javasolnak, úgyhogy inkább csak azokra az emberekre figyelnek, akik az ő meglátásukat erősítik.
Mivel félnek a hibázástól egyre többet dolgoznak; még az is megesik, hogy elveszítik kapcsolatukat a hozzájuk legközelebb állókkal (párjukkal, gyerekeikkel és legjobb barátaikkal). Egy idő után a kis hibák nagyobbakká válnak és semmilyen kemény munka nem tudja kijavítani őket. Ahelyett, hogy ennél a pontnál tanácsot kérnének, még mélyebb lyukat ásnak. Amikor az összeomlás a küszöbön áll, már nincs mód elkerülni azt.
A munkáim során találkoztam ilyen, kisiklott vezetőkkel. Én így láttam őket:
A törtetők, akik híján vannak az önismeretnek és az önértékelésnek.
A törtetők a ravaszság és az agresszió ütős kombinációjával másznak felfelé a ranglétrán. Olyan "cégpolitikai ragadozók", akik frankón kifundálják mi kell az előrejutásukhoz, ügyesen kiszámítják, hogy kik a versenytársaik, majd egyesével kiiktatják őket. Mivel a legnagyobb erősségük az ellenfelek csellel történő legyőzése, gyakran paranoiásak, hogy valamelyik beosztott a megbuktatásukra tör. Csekély étvágyuk van az önvizsgálatra vagy az önismeret fejlesztésére.
Abraham Lincoln mondta egyszer: „Ha próbára akarsz tenni valakit, adj neki abszolút hatalmat”. A megszerzett hatalom birtokában, a törtetők bizonyatalanul kezelik a vezetéssel járó felelősséget. Képtelenek határozottan cselekedni, így aztán csak szerényebb eredményeket érnek el. Az őket ért kritikákat visszautasítják és elvágják magukat a visszajelzésektől, úgyhogy a beosztottjaik inkább lelépnek vagy a bénult engedelmességet választják.
A racionalizálók, akik elfordulnak saját értékeiktől.
Kívülálló számára úgy tűnik, hogy a racionalizáló a téma legjobb ismerője. Amikor a dolgok nem mennek jól, külső dolgokat, leggyakrabban másokat hibáztatnak, gyors és felületes választ adnak a problémáikra. Ritkán állnak fel és vállalják maguk a felelősséget.
Ahogy haladnak felfelé és egyre nagyobb kihívásokkal találják szemben magukat, a nyomást beosztottaikra hárítják ahelyett, hogy tompítanák azt. Amikor a számok nem jönnek, rövid távú cselekvési tervekkel igyekeznek utolérni magukat. Legtöbbször a jövőtől kölcsönöznek azért, hogy a ma számai jól nézzenek ki, pl. a következő negyedéves bevételek előre lejelentése vagy a vevők raktárainak indokolatlan mértékű feltöltése. Sajnos ez a jövőt a legtöbbször még rosszabbá teszi.
A dicsőséget keresők, akiket a világ tapsvihara motivál.
A dicsőséget keresők mozgató rugója, hogy a világ hangosan ünnepelje a tetteiket. Számukra a sikert a pénz, a hírnév, a dicsőség jelenti, ezek látványos jeleit kergetik. Gyakran úgy tűnik számomra, hogy fontosabb nekik, hogy a legnagyobb hatalommal bíró vezetők listáján szerepeljenek, mint az, hogy a szervezeteiket szolgálják és tartós értékek mentén építsék.
Nagyon szenvednek attól, hogy mindig vannak olyanok, akiknek több pénzük van, több elismerésben részesülnek, vagy nagyobb hatalmuk van, ezért aztán nincs olyan eredmény, ami elég lenne számukra. Egyszerűen irigyek mások sikereire. Nehéz megérteni azt, hogy hogyan válik iriggyé az, akinek látszólag mindene megvan.
A maguknak valók, akik nem építenek őket támogató kapcsolatokat.
A maguknak valók nem építenek szoros kapcsolatokat, nem keresnek mentorokat, ők azok, akik jobban tudják. Nem az introvertáltakra gondolok, a maguknak valóknak gyakran van számos, felszínes kapcsolata és követője, csak épp nem hallgatnak rájuk. Visszautasítják az őszinte visszajelzést, még azoktól is, akik pedig törődnek velük.
A külső visszajelzés hiányában gyakran hibáznak nagyokat és ha kritizálják őket, megmakacsolják magukat, csakazért is meg akarják mutatni. Sokszor a célok személyes háborúvá silányulnak és a harc közben nem ismerik fel, hogy a viselkedésük az oka annak, hogy nem tudják elérni a céljaikat. Azt gondolom, hogy az embert sok mindentől meg lehet menteni, kivéve saját magától.
Az üstökösök, akiknek nincs szilárd értékrendjük.
Az üstökösök élete teljesen a karrierjük körül forog. Nekem állandóan mozgásban lévő gépeknek tűnnek, mindig úton vannak, hogy előre jussanak. Csak ritkán szakítanak időt a családra, a barátokra, közösségekre, vagy akár saját magukra. Ahogy egyre gyorsabban haladnak, egyre inkább lángolnak, a stressz is egyre nő, aztán kiégnek az éboltról...
Karrierjük során, olyan gyorsan haladnak felfelé, hogy nem jut idejük arra, hogy a hibáikból tanuljanak. Egy-két év után már készen is állnak arra, hogy továbblépjenek, még mielőtt konfrontálódnának a rossz döntéseik következményeivel. Amikor szembesülnek az általuk okozott problémákkal, gyorsan pozíciót váltanak. Ha a munkaadójuk nem lépteti elő őket, akkor máshol "segítenek". Egy napon a csúcson találják magukat, és fogalmuk sincs, hogy minek is másztak fel.
Persze nem mindenki életsztorija az örökké hódító hős-figura. Ez a modell működhet zenészek, színészek, vagy sportolók esetében, akik szóló teljesítménnyel tűnnek ki. Érzésem szerint viszont teljesen hibás megközelítés ha valaki egy csapatot vezet mivel, a hős szerep nem a csapaté, hanem a vezetőjüké. A vezetők nem tudják kihozni a legjobb teljesítményt a csapataikból, ha a játékban elsősorban önmagukért szerepelnek. Az önzésük távol tart másokat a vezetéstől. Miért is vezetnének ők, amikor minden a vezetők dicsőségéért történik, és nem a csapat sikeréért?
Dr. Dobay Róbert